Túrmezei Erzsébet: Gyertyák

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
majd a kezembe’ forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.

Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.

Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.

Kezembe’ forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony…
Ha ki nem gyúlhatna sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon…
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.

De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.
Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: „Most már értem,
most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.”

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.

TÚRMEZEI ERZSÉBET: ŐSZ

Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Túrmezei Erzsébet: A KÜLÖNÖS RUHA

Szenvedésed Isten-adta ruhád.
Először sehogyan se illik rád.
Úgy találod, hogy nagy neked.
Belenőhetsz, ha békén viseled…

S ha Isten ráteszi áldó kezét,
erőt arra is ád,
hogy úgy viseld végül a szenvedést,
mint drága ünneplőruhát.

Túrmezei Erzsébet: AHOL RÁNK JÉZUS VÁR

Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások, szenvedések,
hol csend, csend, csend…
Kívül?
Vagy bent?
Valami mindig vár.

S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben és feladatokban,
ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk – a csendben!

Túrmezei Erzsébet: Nem ejt hibát!

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül a nap,
amely csak gyötrelmet ád…
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem…
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át…
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet…
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni kezdesz:
Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át,
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

Túrmezei Erzsébet: A LEGNAGYOBB MŰVÉSZET

A legfőbb művészet, tudod mi?

Derűs szívvel megöregedni!

Tenni vágynál, s tétlen maradni,

igazad van, mégis hallgatni.

Soha nem lenni reményvesztett.

Csendben hordozni a keresztet:

Irigység nélkül nézni másra,

ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,

s hagyni, hogy gondod más viselje.

Hol segítni tudtál régen,

bevallani alázattal, szépen,

hogy arra most már nincs erőd,

nem vagy olyan, mint azelőtt.

Így járni csendesen, vidáman

Istentől rádrakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?

Ha abban a szent hitben élünk,

hogy a teher, mit vinnünk kell,

örök hazánkba készít el.

Ez csak a végső simítás

a régi szíven, semmi más.

Eloldja köteleinket,

ha e világ fogvatart minket.

Teljesen ezt a művészetet

megtanulni nehezen lehet.

Ára öregen is sok küzdelem,

hogy a szívünk csendes legyen,

s készek legyünk beismerni:

Önmagamban nem vagyok semmi!

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja

nekünk a legszebb munkát tartogatja:

Ha kezed gyenge más munkára,

összekulcsolhatod imára.

Áldást kérhetsz szeretteidre,

körülötted nagyra, kicsinyre.

S ha ezt a munkát is elvégzed

és az utolsó óra közeleg,

hangját hallod égi hívásnak:

„Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!“