Jött el Jézus, jöjj sebesen,
Téged áhit az én lelkem,
Téged vár a földnek ágya,
Jött ó napfény, siess már.

Jézus te vagy mennynek éke,
Jöjj el drága földnek fénye,
Fényes lánggal, lobogással,
Jöjj sietve példaadással.

Nálad nélkül nincs nyugalmunk,
Szomorúan vakoskodunk,
sóhajtozunk, várva-várunk,
Jöjj, ó napfény, világunk.

Életünknek te vagy fénye,
Mindeneknek nagy reménye,
Megpihenni, lelkendezni
Veled akar a lelkünk.

Uram Jézus Krisztus, Te azt akarod, hogy várjunk Téged!
Taníts hát meg várni! Taníts meg a Te szent pillanatodra,
a Te idődre várni! Hogy legyen időm Téged hallgatni,
legyen bátorságom Hozzád imádkozni, legyen erőm Neked
engedelmeskedni; hogy rátaláljak az útra, amelyiken
követhetlek Téged!
 
Uram, taníts meg a másik emberre várni! Hogy legyen
időm őt megkeresni, legyen bátorságom megismerni,
legyen erőm rajta segíteni; hogy rátaláljak az útra,
amelyiken találkozhatom vele!
 
Uram, taníts meg szent igédre várni! Hogy legyen időm
átgondolni, legyen bátorságom elmondani, legyen erőm
felelni rá: hogy megtaláljam az utat hirdetésére; hogy
beteljesedhessék rajtam, ha Te úgy akarod!
 
Uram, mutasd meg nekünk, hogyan lehet a kapukat
szélesre tárni ezen a világon! Mutasd meg, hogyan
hirdethetjük, hogy eljöttél és eljövendő vagy. Mutasd
meg, hogyan élhetünk, mint olyanok, akik Hozzád
tartoznak ma és mindörökké! Ámen

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
majd a kezembe’ forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.

Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.

Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.

Kezembe’ forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony…
Ha ki nem gyúlhatna sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon…
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.

De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.
Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: „Most már értem,
most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.”

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.

Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Szenvedésed Isten-adta ruhád.
Először sehogyan se illik rád.
Úgy találod, hogy nagy neked.
Belenőhetsz, ha békén viseled…

S ha Isten ráteszi áldó kezét,
erőt arra is ád,
hogy úgy viseld végül a szenvedést,
mint drága ünneplőruhát.

Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások, szenvedések,
hol csend, csend, csend…
Kívül?
Vagy bent?
Valami mindig vár.

S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben és feladatokban,
ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk – a csendben!

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül a nap,
amely csak gyötrelmet ád…
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem…
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át…
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet…
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni kezdesz:
Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át,
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

A legfőbb művészet, tudod mi?

Derűs szívvel megöregedni!

Tenni vágynál, s tétlen maradni,

igazad van, mégis hallgatni.

Soha nem lenni reményvesztett.

Csendben hordozni a keresztet:

Irigység nélkül nézni másra,

ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,

s hagyni, hogy gondod más viselje.

Hol segítni tudtál régen,

bevallani alázattal, szépen,

hogy arra most már nincs erőd,

nem vagy olyan, mint azelőtt.

Így járni csendesen, vidáman

Istentől rádrakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?

Ha abban a szent hitben élünk,

hogy a teher, mit vinnünk kell,

örök hazánkba készít el.

Ez csak a végső simítás

a régi szíven, semmi más.

Eloldja köteleinket,

ha e világ fogvatart minket.

Teljesen ezt a művészetet

megtanulni nehezen lehet.

Ára öregen is sok küzdelem,

hogy a szívünk csendes legyen,

s készek legyünk beismerni:

Önmagamban nem vagyok semmi!

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja

nekünk a legszebb munkát tartogatja:

Ha kezed gyenge más munkára,

összekulcsolhatod imára.

Áldást kérhetsz szeretteidre,

körülötted nagyra, kicsinyre.

S ha ezt a munkát is elvégzed

és az utolsó óra közeleg,

hangját hallod égi hívásnak:

„Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!“

A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam,
Tanítóm előtt remegve álltam.

Az első vizsgán én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.

Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?

Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúf nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni: – Nem!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.

Szereted? – Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! – Hiába próbálom.

Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.

A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.

De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.

Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűrni a kereszt-szegeket.

Eltűrni a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.

Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.

Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.

Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.

De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.

Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincs bennem,
Semmi vagyok!

Fehér takaró,
ezüst fénytartó,
valót eltakaró.
Mintha nem volna más,
csak ez a ragyogás:
titokzatos, csodás.
Nincsen se hang, se zaj,
nincsen se seb, se baj,
se sóhajtás, se jaj...
Se bün, se szenny, se sár,
se szin, se könny, se kár,
csak hó és holdsugár.
Hiszen igy volna jó.
De nem ez a való.
Csal a fénytakaró.
Alatta szenvedés,
szenny, sár, ... elfödni és
elrejteni kevés
a hó és holdsugár.
De Valakire vár
a holdfényes határ.
S ez az adventi, mély,
havas és holdas éj,
titkot tud: Jön! ... Ne félj!

Most nem sietek,
Most nem rohanok,
Most nem tervezek,
Most nem akarok,
Most nem teszek semmit sem,
Csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugszom,
Most elpihenek,
Békén, szabadon,
Mint gyenge gyerek,
És nem teszek semmit sem,
Csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény,
És ölel a csend,
És árad belém,
És újjáteremt,
Míg nem teszek semmit sem,
Csak engedem, hogy szeressen az Isten,

Új gyümölcs terem,
Másoknak terem,
Érik csendesen
Erő, győzelem...
Ha nem teszek semmit sem,
Csak engedem, hogy szeressen az Isten.