
Uram, mi végre van,
hová vezet a fájdalom?
A kezedbe tett idő
bénító súllyal pereg.
Kérdéseimmel
hozzád kiáltok,
de lesz-e majd válaszom?
Közben a fojtó árnyak
már-már körülzárnak,
mint pusztító hadsereg.
…
De Te vagy a szabadítás,
aki majd innen felemel.
Örök utamra adj hitet, Uram,
élő reménnyel menni el.
ÁMEN
Köszönöm Neked, Uram,
az „enyéim”-et.
Akiket vér szerint
kapcsoltál hozzám.
Köszönöm,
hogy ész és értelem felett
köt össze velük
a lelkembe, a lelkünkbe írt szeretet.
Add,
hogy minden emberi kapcsolatomban
mégis
Te légy
a végső bizonyosság!
Ámen
Uram, köszönöm neked őket,
a testvéreket, a téged követőket,
akiket nekem társakul adtál,
hogy megtarts bennünket
önmagadnál.
Uram, köszönöm neked őket,
az örvendezőket, szenvedőket,
úgy az erőset, mint a gyengét,
hogy rajtunk Krisztusunk
szent kegyelmét
mutasd fel, hívásként
az elveszett világnak,
míg ők is majd hozzánk,
hozzád találnak.
Ámen
A szememben
új fény ragyog.
A Világ Világossága
tündököl bennem,
kegyelemből.
Hiszek, Uram!
Mást nem mondhatok.
Eléd borulok,
teljes létemmel,
mindenestől.
ÁMEN
Én is ugyanazt látom,
de már nem ugyanúgy.
Mert a világot
nem magamhoz mérem,
a megoldást
nem magamban keresem.
Hanem tudom,
és így nézek magamra, másra,
az egész világra,
hogy Te vagy, Uram,
Te vagy a mérce,
épp úgy a részre,
mint az egészre.
Te vagy, ki a múló,
önnön gőgjébe fúló
emberen túlmutat,
és reményt ad nekem,
hogy bár
esendő ember vagyok,
Te vagy az én
megmentő Istenem!
ÁMEN
A kezem
már fegyvertelen.
Az arcom,
túl ezernyi harcon
már csak rád figyel.
Mert Lelkeddel
fegyvereztél le engem,
hogy mégis győztesként
tekinthessek innen
a Te keresztedre fel.
ÁMEN