Uram, mi végre van,

hová vezet a fájdalom?



A kezedbe tett idő

bénító súllyal pereg.



Kérdéseimmel

hozzád kiáltok,

de lesz-e majd válaszom?



Közben a fojtó árnyak

már-már körülzárnak,

mint pusztító hadsereg.



…



De Te vagy a szabadítás,

aki majd innen felemel.



Örök utamra adj hitet, Uram,

élő reménnyel menni el.



ÁMEN

Köszönöm Neked, Uram,
az „enyéim”-et.
Akiket vér szerint
kapcsoltál hozzám.

Köszönöm,
hogy ész és értelem felett
köt össze velük
a lelkembe, a lelkünkbe írt szeretet.

Add,
hogy minden emberi kapcsolatomban
mégis
Te légy
a végső bizonyosság!

Ámen

Uram, köszönöm neked őket,
a testvéreket, a téged követőket,
akiket nekem társakul adtál,
hogy megtarts bennünket
önmagadnál.

Uram, köszönöm neked őket,
az örvendezőket, szenvedőket,
úgy az erőset, mint a gyengét,
hogy rajtunk Krisztusunk
szent kegyelmét

mutasd fel, hívásként
az elveszett világnak,
míg ők is majd hozzánk,
hozzád találnak.

Ámen

A szememben

új fény ragyog.

A Világ Világossága

tündököl bennem,

kegyelemből.



Hiszek, Uram!

Mást nem mondhatok.

Eléd borulok,

teljes létemmel,

mindenestől.



ÁMEN

Én is ugyanazt látom,

de már nem ugyanúgy.

Mert a világot

nem magamhoz mérem,

a megoldást

nem magamban keresem.



Hanem tudom,

és így nézek magamra, másra,

az egész világra,

hogy Te vagy, Uram,

Te vagy a mérce,

épp úgy a részre,

mint az egészre.



Te vagy, ki a múló,

önnön gőgjébe fúló

emberen túlmutat,



és reményt ad nekem,

hogy bár

esendő ember vagyok,

Te vagy az én

megmentő Istenem!



ÁMEN

A kezem
már fegyvertelen.
Az arcom,
túl ezernyi harcon
már csak rád figyel.

Mert Lelkeddel
fegyvereztél le engem,
hogy mégis győztesként
tekinthessek innen
a Te keresztedre fel.

ÁMEN