Egy megszokott mozdulat,
és imádságra kulcsolom kezem.
Rakom egymás mellé
a gyenge és tétova szavakat.

De mintha a lelkemben
kapaszkodna össze
minden törékeny akarat,
szándék és elhatározás,
hogy Veled találkozzanak,

bátorodik, s lesz Tieddé a szó,
békül a lélek, a lelkem.
Köszönöm, Uram,
hogy te formálsz mai is
imádságot bennem.

A szavak mind széjjelesnek.
Málladoznak a mondatok.
Szótlanul, eszköztelenül,
felemelt kézzel maradok.

Látod, semmit sem rejt már a kezem.
Szememben bűnt belátó bánat.
Menteni magam nem tudom,
de Nálad, Uram, van bűnbocsánat.

Fogadd el, kérlek, ezt a semmit,
aki és ami én vagyok,
hogy élő Igéből épüljenek újjá
bennem a szavak, mondatok.

Uram, köszönöm neked őket,
a testvéreket, a téged követőket,
akiket nekem társakul adtál,
hogy megtarts bennünket
önmagadnál.

Uram, köszönöm neked őket,
az örvendezőket, szenvedőket,
úgy az erőset, mint a gyengét,
hogy rajtunk Krisztusunk
szent kegyelmét

mutasd fel, hívásként
az elveszett világnak,
míg ők is majd hozzánk,
hozzád találnak.

Tovább egyedül
hogyan is vonszolnám?
Kezedbe teszem le,
Uram, a sorsom.

Vedd a kezedbe,
vidd a keresztre,
fogadd magadhoz,
kösd a kegyelembe!

Látod, én vesztettem,
harcold meg,
kérlek Te a harcom!

ÁMEN

Uram, kegyelmes Krisztusom,
mondanám azt, hogy:
„A hetet Veled kezdem el!”
...vagy inkább
Te kezdjed - újra - el velem.

Tégy, kérlek, lélekben késszé arra,
hogy ne én akarjalak
terveimhez támaszul hívni Téged,

...hanem merjem, egészen,
a Te kegyelmed
értem lehajló tervére bízni
önmagam.

Ámen

Nincs az a mélység,
Istenem,
ahol Te ne volnál jelen.

Nincs az a szennyes áradat,
melyből a menekvés
ne Te lennél,
magad.

...ne Te lennél,
végül csak Te,
egyedül.

Mert aki
a Te neved segítségül hívja,
az megmenekül!