Istenem, tudom,
hogy Te itt vagy velem,
bár a szemeimmel
nem láthatlak Téged.


Te megszólalsz
a Biblia szavain keresztül,
és olyan jó volna,
ha érthetném a szavaidat.


Szavaid üzenetéből
sugárzik a gondoskodás,
és én annyira szeretném átérezni,
hogy szeretsz engem.


Istenem, most arra kérlek:
jöjj közel a szívemhez, a lelkemhez,
hogy a Te szent igédben,
találkozhassam Veled!
Ámen

Uram, ha álom,
csak ábránd a hitem,
ébressz fel,
Te mutass utat nekem!


Adj, kérlek, cselekvő,
bátor életet,
hogy amíg másokért
élek,
lehessek
egészen Tied!

Mind, amit alkottál

„JÓ” – volt,

Istenem.

Míg művedhez

hozzá nem ért

az én kezem.



Míg úgy nem döntöttem,

én, az ember,

hogy enyém a föld

és enyém a tenger,

enyém a növény,

és enyém az állat,

és ellentmondhatok

minden szabálynak,

amit Te hoztál,

Teremtő Uram.



S látod, mondanám

most már boldogan,

hogy mentsd meg

a földet és az életet,

amit végveszélybe

vittem – nélküled.



Hisz nagy terveim,

lásd, semmit sem érnek.

Uram, kegyelmet kérek,

magamnak is,

és a teremtésnek!



ÁMEN

Uram, megváltó Krisztusom!
Az életem, a hitem tele van
valami különös emberi kettősséggel.
Kereslek és boldog vagyok,
amikor rád találok, amikor rám találsz
előled és önmagam elől rejtőzködő mindennapjaimban,
de – látod –, milyen kétségek gyötörnek,
emésztenek ugyanakkor engem.
Félelmek és fájdalmak környékeznek,
gyengeség vesz erőt rajtam,
testi és lelki értelemben egyaránt.


Vergődök, csak vergődök ebben a kettősségben – nélküled.
Kérlek, Uram, ölelj át, emelj fel, fogd meg a kezem!
Szereteteddel békíts meg önmagamban,
békíts meg önmagaddal és önmagammal.


Indíts el, mutass nekem utat, vezess!
Add, hogy a rád talált hit bizonyosságában járva, élve
mindenestől, aki vagyok, aki melletted, veled lehetek,
dicsőítselek és áldjalak téged!

Felébrednek az alvók.

Szavadra újra talpra állnak.

És a szürke reménytelenség

helyébe élet költözik.

Új fény ragyog fel a mának.



Hányszor lobbantotta el

– gondoltuk mi – Lelked tüzét,

oltotta ki a hit-lángokat

gonosz emberi akarat.



De Te kegyelmes voltál, én Uram,

mert mindig volt, mindig maradt

legalább maroknyi eleven parázs

a halottnak hitt hamu alatt.



Hadd legyek irgalmad által én is

parázzsá, tűzzé, fénnyé,

és nem csak az emlékezésben,

hogy kegyelmed tükrében lássam,

felismerjem: így kellett élnem. Ámen

Amikor

Te vezetsz

engem,

tudom, hogy

merre kell

mennem.

Tudom, hogy

félelem nélkül

érhetek célba

végül.



És, bár a hitem

gyenge,

s így tekintek

a végtelenbe,

mégis csak

arra kérlek,

hadd bízzam

Rád magam

végleg.



ÁMEN

Van-e hang,
ami elérhet,
van-e szó,
ami nem téved,
ha Téged keres?


Bár szavakba
zárom,
de a lelkemmel
várom,
hogy, – kérlek –
szeress!
Ámen

Szellős alkonyatkor

Te ma is itt jársz

a fák és a bokrok között,

amelyek rejtekébe

ez az elvadult világ

előled, Uram, beköltözött.



Féltő, kereső hangod

e sok rejtőzködő közt

lesz-e, kit megtalál?

Lesz-e, ki, bár bűnének szégyenével,

de kegyelmet remélve

elébed áll?

Romjaimból is

újjáépítő

Istenem,

mikor már éppen

elveszíteném

mindenem,



ragyog fel akkor

számomra mégis

új remény,

s menekülök meg

Krisztusom áldó

tenyerén.



ÁMEN

Álom csak
az álom,
vagy igédet
látom
most
beteljesedni?


Szavam
puszta szó csak,
mit kövekre
szórtak?
Ennyi lenne
lenni?


Az álom is
elég,
hogyha
te rendeléd:
ébredést
keresni.
Ámen

Nem keresem,

mert mindig látom,

ott látom

az egész világon,

az égen, a földön,

az apró bogáron,

a nyíló virágon

jelenlétedet.



Ahogy összerendezetten

működik minden csendben,

teremtő terved szerint.



És belesimulok

ebbe a rendbe,

én magam is

elcsendesedve,



hogy életem

imádság legyen,

édes, teremtő

Istenem!



ÁMEN