Felébrednek az alvók.
Szavadra újra talpra állnak.
És a szürke reménytelenség
helyébe élet költözik.
Új fény ragyog fel a mának.

Hányszor lobbantotta el
- gondoltuk mi – Lelked tüzét,
oltotta ki a hit-lángokat
gonosz emberi akarat.

De Te kegyelmes voltál, én Uram,
mert mindig volt, mindig maradt
legalább maroknyi eleven parázs
a halottnak hitt hamu alatt.

Hadd legyek irgalmad által én is
parázzsá, tűzzé, fénnyé,
és nem csak az emlékezésben,
hogy kegyelmed tükrében lássam,
felismerjem: így kellett élnem.