Felébrednek az alvók.

Szavadra újra talpra állnak.

És a szürke reménytelenség

helyébe élet költözik.

Új fény ragyog fel a mának.



Hányszor lobbantotta el

– gondoltuk mi – Lelked tüzét,

oltotta ki a hit-lángokat

gonosz emberi akarat.



De Te kegyelmes voltál, én Uram,

mert mindig volt, mindig maradt

legalább maroknyi eleven parázs

a halottnak hitt hamu alatt.



Hadd legyek irgalmad által én is

parázzsá, tűzzé, fénnyé,

és nem csak az emlékezésben,

hogy kegyelmed tükrében lássam,

felismerjem: így kellett élnem. Ámen