Az én imám nem tökéletes.
Az én imám sosem lesz szabályos.
Az én imám vészesen hasonlít
egy nagy, önző siránkozáshoz.

Máskor tétova, kósza sóhaj,
mit nem sóhajtok el, csak félig.
Sokszor kételkedem: elér-e vajon
ilyen gyöngén az égig?

Az én imám? Csupa én, meg én!
Alig marad hely benne másnak.
Görcsömben egyetlen oldódásom:
fentről szívembe látnak!

Mert elmondani nem tudok
annyi mindent, ha kulcsolom kezem,
de hányszor szorítja torkomat
a hála felcsuklása: Istenem!

Az én imámat ember meg ne hallja,
mert oly tökéletlen az, mint magam.
Füzérbe-nem-szedett szavaimnak
Uramnál mégis boldog sorsa van.

Két tenyérbe fogva nézi... nézi...
bólint... Lassan megcsitul szívem.
Kis futkározásaim megkucorodnak
egyetlen válaszától: "Gyermekem!"