Tovább egyedül

hogyan is vonszolnám?

Kezedbe teszem le,

Uram, a sorsom.



Vedd a kezedbe,

vidd a keresztre,

fogadd magadhoz,

kösd a kegyelembe!



Látod, én vesztettem,

harcold meg,

kérlek Te a harcom!



ÁMEN

Most szeretnék megállni,
Krisztusom, Veled.
Kezemből mindent letéve
megfogni kezed.


Szemedbe nézve
látni önmagam:
hogy munkámban kegyelmed
üdvösség-terve van.


Indíts Lelkeddel
aztán újra el,
vezess a célhoz engem:
Aki Te leszel.
Ámen

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Istenem, tudom,
hogy Te itt vagy velem,
bár a szemeimmel
nem láthatlak Téged.


Te megszólalsz
a Biblia szavain keresztül,
és olyan jó volna,
ha érthetném a szavaidat.


Szavaid üzenetéből
sugárzik a gondoskodás,
és én annyira szeretném átérezni,
hogy szeretsz engem.


Istenem, most arra kérlek:
jöjj közel a szívemhez, a lelkemhez,
hogy a Te szent igédben,
találkozhassam Veled!
Ámen

Uram, ha álom,
csak ábránd a hitem,
ébressz fel,
Te mutass utat nekem!


Adj, kérlek, cselekvő,
bátor életet,
hogy amíg másokért
élek,
lehessek
egészen Tied!

Mind, amit alkottál

„JÓ” – volt,

Istenem.

Míg művedhez

hozzá nem ért

az én kezem.



Míg úgy nem döntöttem,

én, az ember,

hogy enyém a föld

és enyém a tenger,

enyém a növény,

és enyém az állat,

és ellentmondhatok

minden szabálynak,

amit Te hoztál,

Teremtő Uram.



S látod, mondanám

most már boldogan,

hogy mentsd meg

a földet és az életet,

amit végveszélybe

vittem – nélküled.



Hisz nagy terveim,

lásd, semmit sem érnek.

Uram, kegyelmet kérek,

magamnak is,

és a teremtésnek!



ÁMEN

Uram, megváltó Krisztusom!
Az életem, a hitem tele van
valami különös emberi kettősséggel.
Kereslek és boldog vagyok,
amikor rád találok, amikor rám találsz
előled és önmagam elől rejtőzködő mindennapjaimban,
de – látod –, milyen kétségek gyötörnek,
emésztenek ugyanakkor engem.
Félelmek és fájdalmak környékeznek,
gyengeség vesz erőt rajtam,
testi és lelki értelemben egyaránt.


Vergődök, csak vergődök ebben a kettősségben – nélküled.
Kérlek, Uram, ölelj át, emelj fel, fogd meg a kezem!
Szereteteddel békíts meg önmagamban,
békíts meg önmagaddal és önmagammal.


Indíts el, mutass nekem utat, vezess!
Add, hogy a rád talált hit bizonyosságában járva, élve
mindenestől, aki vagyok, aki melletted, veled lehetek,
dicsőítselek és áldjalak téged!

Felébrednek az alvók.

Szavadra újra talpra állnak.

És a szürke reménytelenség

helyébe élet költözik.

Új fény ragyog fel a mának.



Hányszor lobbantotta el

– gondoltuk mi – Lelked tüzét,

oltotta ki a hit-lángokat

gonosz emberi akarat.



De Te kegyelmes voltál, én Uram,

mert mindig volt, mindig maradt

legalább maroknyi eleven parázs

a halottnak hitt hamu alatt.



Hadd legyek irgalmad által én is

parázzsá, tűzzé, fénnyé,

és nem csak az emlékezésben,

hogy kegyelmed tükrében lássam,

felismerjem: így kellett élnem. Ámen

Amikor

Te vezetsz

engem,

tudom, hogy

merre kell

mennem.

Tudom, hogy

félelem nélkül

érhetek célba

végül.



És, bár a hitem

gyenge,

s így tekintek

a végtelenbe,

mégis csak

arra kérlek,

hadd bízzam

Rád magam

végleg.



ÁMEN

Van-e hang,
ami elérhet,
van-e szó,
ami nem téved,
ha Téged keres?


Bár szavakba
zárom,
de a lelkemmel
várom,
hogy, – kérlek –
szeress!
Ámen

Szellős alkonyatkor

Te ma is itt jársz

a fák és a bokrok között,

amelyek rejtekébe

ez az elvadult világ

előled, Uram, beköltözött.



Féltő, kereső hangod

e sok rejtőzködő közt

lesz-e, kit megtalál?

Lesz-e, ki, bár bűnének szégyenével,

de kegyelmet remélve

elébed áll?