„Lesz még egyszer ünnep a világon!”
Zengsz óh költő és visszhangzik szavad.
Lesz virág a fán, gyümölcs az ágon,
S nép, erényben boldog és szabad.
Most nem az, nem! Élvén is halottan,
Bűn fertőjében teng-leng itt a nép.
Az Istentől sújtva elhagyottan,
Mert elhagyta áldó Istenét.

Pattanjon fel sírok lomha zárja,
Ti próféták, ne aludjatok!
Míg hajnal jő a vak éjszakára,
Hadd harsogjon bátor ajkatok.
Száraz csontok szerteszét hevernek,
Álljatok meg e csontok felett,
Ha ti szóltok, mind életre kelnek.
S Lelket lelnek ők halál helyett.

Telve hittel s lélektől felkenve,
Keljetek fel, szent apostolok!
Ha megoldódik buzgalom tűz nyelve,
Millió szív, újra égni fog.
Égni forrón és lángolni hűen,
Uram, a Te szent oltáridért,
És nem csügged el kicsinyhitűen,
Ha kemény harc próbál és kísért.

Jöjj Magad, jöjj, s alkoss új világot,
Óh, te tövis-koronás Király!
Áldott a szív, sírjáiglan áldott.
Hol jó lelked hű szállást talál.
Te mosod meg tiszta hófehérre
Bűn szennyétől a szegény szívet.
Tévelygőnek Te mutatsz az égre,
S meggyógyítod, ki Hozzád siet.

Jöjj, Óh Jézus! Porba hullva kérünk!
Jöjj s gyógyíts, mert a világ beteg;
Hogyha nem Te vagy a mi vezérünk,
Elfogy a hit és a szeretet.
Elfogy minden: áldás, üdv, béke,
Síron innen és túl a síron.
Óh, ihless meg, szent idők emléke
S ülj pünkösdöt, óh, hívő Sion.